Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor közel lakva a magyar-horvát határhoz esténként hallottuk a "szomszédban" zajló bombázásokat. Arra is emlékszem, hogy a szüleim feszülten ültek a rádió készülék előtt és hallgatták a híreket, hogy mi történik a túl oldalon. Az 1991-ben kitört Délszláv háború is megjelenik Mila Turajlić személyes hangvételű dokumentumfilmjében, mely a forradalmár-aktivista anyja szemén keresztül mutatja be 1948-tól 2014-ig a szerb történelem fontosabb mozzanatait úgy, hogy mindvégig édesanyja lakásának falai között mozog a kamera.

A filmet az idei LUX FILMNAPOK-on láttuk, melynek témája a női hősök, sorsfordító döntések.

Slender Man neve az elmúlt egy évtizedben lényegében szerves része lett a popkultúrának. Az internet világában megszületett, Lovecraft és a Silent Hill szerelemgyermekének alakja, mondhatni az emberek közös gonosztevője. Messziről leselkedik, fekete ruhát visel, arctalanul járkál a sötétben és a gyerekeket kísérti. Egyszerű, de mégis talán pont emiatt annyira félelmetes.

Mindig nehéz, sokszor hálátlan feladat lekenyerezett rajongástól gúzsba kötött, belső késztetéssel filmet bírálni, ilyenkor hajlamos az ember egyfajta jótékony félrenézésre, ha vékony jég felé közeledünk. Nehéz, mert alapvetően pozitív hatással volt rám a film több szempontból is, viszont az összkép zakatoló gépezetének fogaskerekei rendesen nyögik annak üzemi hőmérsékleten tartását. Nehéz, mert 1997. óta együtt formálódunk, növünk fel a könyvekkel, játékokkal és a filmekkel, rengeteg különböző életszakaszban voltak/vannak velünk, ahol rendre megtalálhattuk a magunk aktuális igazságát. Akarva-akaratlanul is elfogultság füstje szöktet párát a szemekbe, némileg megtörve a beérkező fények alkotta kép valóját. Jelen filmünk jóvoltából időnként azért rányúl az ember egy-egy hányás ízű drazséra a sok csokibéka után, ami gondolatébresztőt fúj: vajon éppen vakvágányon robogunk a Roxfort Expresszel? Legbelül nem is igazán vagyok kíváncsi a válaszra, pusztán élvezni akarom még ezt a 21(!!!) éve tartó, gondtalan utazást, tartson ki bármeddig. Kötelességtudatom mardosó léte mégis tiszta beszédre sarkall, előre is elnézést kérek mindenki lelki világától, ha belerongyolok bármivel. Jusson eszetekbe, ez éppúgy fáj nekem is. Gyere, fogd meg a kezem, együtt könnyebb lesz.

J.K. Rowling varázslóvilágának introvertált zoológusa visszatért a vásznakra, hogy az általa oly kedvelt különös lények után kutatva még mélyebben belebonyolódjon abba az egész világ sorsára kiható eseményláncolatba, melyet írója oly nagy szabásúra tervez, hogy 5 filmbe fog majd csak beleférni. A két éve bemutatott Legendás állatok és megfigyelésük ugyan közel sem szólt akkorát, mint a híres előd, de egy egész korrekt film volt, ami akár bizakodással is eltölthette az írónő által kiötlött mesevilág rajongóit afelől, hogy az elkövetkezendő években ismét varázslatos moziélményekben lehet majd részük, olyan eseményszámba menő filmekben, amiket tűkön ülve várhatnak majd. Most, hogy a második etap is napvilágot látott, ez már sajnos egyre kétségesebb.

A 2012-es bemutató óta meglepően sok ismerősömtől hallom a mai napig, hogy ismeretlen maradt számára ez az értéktelennek hitt, folyóba visszadobott csiszolatlan gyémánt. Igen restellném, ha pont az egyik örök, személyes kedvencem, nevem 50%-ának tulajdonrészét birtokló karakterről és történetéről nem ejtenék meg egy értekezést. Csak halkan jegyzem meg, hogy a megíráshoz szükséges felfrissítés érdekében, a megtekintéseinek száma ezzel 14-re nőtt. Bravúros teljesítményre vall, hogy sokadik alkalommal, már a szereplőkkel együtt mormolt dialógusokkal is le tud kötni a film minden képkockája. Valószínűleg meg nem született kisfiam is szemrebbenés nélkül lenne Dredd-re anyakönyveztetve, predesztinált bírói karrierrel. Kár, hogy erre itthon nem mindenki vevő. Öveket be, judgement time…

A régi intelem, hogy ne ítéljük meg a könyvet a borítójáról, úgy tűnik a sorozatplakátok esetében is áll. A klikk lentebb látható poszteréről ugyanis könnyűszerrel azt gondolnánk, hogy egy csajos, ármánykodós sorozatról van szó. Ha pedig ránézünk a címére, az első gondolat az lehet, hogy létezik egy elit, már-már megközelíthetetlen társaság, melybe a főhős be szeretne jutni. A prekoncepciók azonban csak részben bizonyulnak igaznak.

Történelemhamisítás, propaganda, a tények elferdítése, álhírek terjesztése, nem létező ellenségképek repetitív sulykolása. Nem, ez nem a reggeli újság, hanem Philip K. Dick sci-fi regénye közel hatvan évvel ezelőttről. Hegyezzétek füleiteket, élezzétek szemeiteket, mert itt A végső igazság!

Az olasz horrorfilm egyik meghatározó alakja, Dario Argento, aki addig csavaros történetvezetésű, erőszakos, mediterrán hangulatot árasztó krimi-thrillereket, úgynevezett giallókat rendezett, 1977-es Suspiria című filmjével lépett először a természetfeletti horror talajára. A boszorkányok által vezetett balettiskolát középpontba állító műve a tematikus „három anya trilógia” első darabja volt, melyhez a fő ihletforrást Thomas De Quincey angol író Suspiria de Profundis című ópiummámorban született könyve jelentette. Quincey különös művében említést tesz a fájdalom három asszonyáról, akik a világban jelen lévő rossz dolgokat hivatottak jelképezni. Mater Lacrymarum a könnyek, Mater Suspiriorum a sóhajok, míg Mater Tenebrarum a sötétség anyja. A rendezőre ezen felül nagy hatást gyakoroltak akkori élettársa és kollégája, Daria Nicolodi nagyanyjának boszorkányokról szóló történetei is. Mindezekből első ízben egy hagymázas, technicolor lázálom született a Suspiria képében, mely aztán kritikailag és anyagilag is sikeres lett, mára pedig kultuszfilmként tartják számon, melyet hatalmas rajongás övez. Az ilyen filmek feldolgozásával pedig óriásit lehet hasalni, így elmondható, hogy Luca Guadagnino meglehetősen nehéz akadályt gördített maga elé.