Broly szerepeltetése a sorozatban, az, hogy teljes értékű tagja legyen a fősztorinak, mindig is egy álom volt a Dragon Ball fanok számára. A Super-széria viszont egy érdekes lépéssel kezdett el utalgatni arra, hogy Toriyamáék idővel végre ténylegesen be fogják hozni a legendás szuper csillagharcost a történetbe. Kale, a 6-os univerzum egyik harcosa lényegében a saját univerzumuk Brolyja volt. Ugyanúgy zöld aura övezte körül, alapjában véve csendes személyiségnek tűnt, de ha elkattant nála valami, akkor limit nélküli pusztító erővel rendelkezett. Nem is lehetett Kale feltűnése után mást kérdezni, mint: Hol van Broly?

Ez a 2010-es finn karácsonyi film egy különleges ritkaság a filmtörténet ünnepi témájú darabjai között. Már pusztán keletkezési helye és a benne beszélt nyelv miatt is ínyencségként tekinthetne rá bármely cinefil, arra viszont garantáltan mindenki felkapja a fejét, hogy a tárgyalt alkotásban tulajdonképpen a fantasy, az akció és a horror műfajok keverednek, úgy, hogy a központi karaktere nem más, mint a Télapó, azaz Joulupukki. Ám ő korántsem az a kedves öreg, akit izgatottan várnak a gyerekek némi jutalom reményében egész éves jóságukért, épp ellenkezőleg, Joulupukki azért jött, hogy megbüntesse a rosszakat.

Idillikus utcakép tárul elénk, kivilágított házakkal, ünnepi díszbe öltöztetett kirakatokkal, izgatottan készülődő emberekkel, közben pedig szép kövér pelyhekben hull a hó. A kamera tovább siklik és egy betlehemi jászolt látunk, ám az előtte összegyűlt csoport egy emberként, értetlenül csóválja a fejét. A karácsonyi diorámából pont a főszereplő, a kis Jézus hiányzik. Az épp arra járó rendőr csak beletörődve ingatja a fejét, a kisdedet valaki ellopta. A főcím záróképén egy házassági tanácsadó irodájának az ablaka jelenik meg. Tökéletes, tartalomhoz illő felütés.

A kevert műfajú filmek leggyakoribb buktatója éppen különlegességükben rejlik, abban, miként próbálják készítőik megteremteni az egyensúlyt az esetenként egymással szemben álló műfaji megoldások között, valamint, hogy a jobb esetben megteremtett egyensúly végső soron létjogosultságot ad-e a koncepciónak. Nehéz igazán jó, általános választ adni arra - már ha lehet egyáltalán -, mely műfajok hibridjei működnek, bár a népszerűségük alapján a rendre csak kettőt megragadó alkotások (pl. romantikus-vígjátékok) valahogyan könnyebben megtalálják nézőiket. De néha felbukkannak olyan filmek is, ahol egyszerűen már annyi mindenbe belefognak a készítők, hogy szinte garantált a bukás, ám a film mégis működik. Utóbbiak közé sorolandó a Spring – Újjászületés.

Valami bűzlik Cybertronon

Ha van jelenleg olyan franchise, amire ráfért már egy alapos ráncfelvarrás…nem is…inkább egy kezdjük elölről újragondolás, akkor az a Transformers franchise. Kétségtelen, hogy Michael Bay zúzda látásmódja remek, és olyan akcióorgiákat képes varázsolni, hogy még az is elégedve csettint egyet, aki amúgy nem kedveli túlzottan (de szépen átfogalmaztam az utálja mint a szart mondatomat) a munkásságát. Az első film még működött is, bár a humora néha túlzottan prosztó volt, és a stílusa se olyan lett, mint előzetesen vártuk, de bőven a nézhető kategóriát képviselte. A folytatásoknál azonban valami nagyon félrement. Ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre nevetségesebb, egyre vállalhatatlanabb az, amit műveltek. A látvány továbbra is elsőosztályú volt, de minden más annyira primitív szintet képviselt, hogy belefájdult az ember feje. Aztán az utolsó rettenet után jött a hír, hogy az egyik legkedveltebb karakter, ŰrDongó önálló filmet kap, ráadásul Bay csak mint producer vesz részt a produkcióban, így lehetett reménykedni. A reményt pedig a kitörő gyermeki öröm váltotta fel, amikor kijött az első trailer (a rím az rím…és nem szándákos…de), ugyan is ordított róla, hogy ez most más lesz. Ordított róla, hogy ezúttal szívvel és lélekkel készült olyan emberektől, akik megértették, hogyan is kell Transformers filmet csinálni.

Talán az egyik legnagyobb hullámvasúttal büszkélkedhet a slasher-franchiseokon belül a Texasi láncfűrészes-széria. A korszakalkotó résztől kezdve, a botrányos, a vállalható és a nézhetetlen folytatásokon keresztül, a minőségi rebooton át minden állomás megtalálható elmúlt 44 év, 8 epizódja között. Bár Tobe Hooper volt az atyja az egész mészárlásnak, mégis Ő volt az első azon rendezők között, akik bevertek egy szöget a széria koporsójába. Reménykedve a sikerben, a 3. felvonást már egy új rendezővel, Jeff Burr-el indították útnak.

A legfőbb ok, amiért nem igazán merültem el eddig szuperhősök képregényes világában az, hogy egyszerűen képtelenség követni, pontosan hogyan is állnak a történetek. A hosszú évtizedek óta piacra kerülő füzetek nem csak a kor változásaihoz igazodva kerültek másabb megfogalmazásba, hanem az újabb és újabb szerzők addig igyekeztek letenni kézjegyüket, míg oda nem lyukadtunk ki, hogy példának okáért Pókemberből nem csak egy van, hanem több tucatnyi, s azon események, amelyek az egyiknél kulcsfontosságúak, a másiknál talán meg sem történtek. Ez, a számomra inkonzisztens koncepció vagy az alternatív idővonalak, párhuzamos dimenziók, vagy akár a multiverzum kissé homályos űtőkártyáival van bevédve. Tehát azzal, hogy egyszerre lehet akárhány Pókember, csak külön-külön élnek és harcolnak, a saját valóságukban. Aztán persze jönnek a merészebb alkotók, akik nem elégszenek meg ezzel és inkább összefuttatják a szálakat, mert hát Pókemberből sosem elég.

A blogon már többször is értekeztünk az ázsiai kontinensről származó filmekről, hol hosszabban, hol rövidebben, hol szebben, hol rosszabb szájízzel, de annyi már bebizonyosodott, hogy jól megvagyunk velük. A mai alanyunk a The Wailing rendezőjének egy korábbi filmje, egy kőkemény thriller, a 2008-as Chugyeogja, avagy Az üldöző lesz. Mindenkinek jó szórakozást hozzá!