A főhőseink egy, a kaliforniai aranyláz idején élő testvérpár, akik mellesleg bérgyilkosok. Ezek alapján akár egyszerű western témájú regény is lehetne, azonban ebben a kötetben semmi és senki sem az, mint akinek és aminek először látszik.

Kezdjük néhány számadattal: A Csempész Clint Eastwood negyvenedik rendezése, és ez volt a nyolcadik alkalom, hogy az idén nyolcvankilenc éves legenda egy éven belül két produkciót is tető alá hozott. (A párizsi vonat volt a másik.) Hetvenkét filmszerepe volt eddig, a 2008-as Gran Torino bemutatása idején pedig azt nyilatkozta, hogy többé nem lép a kamerák elé. Ezt az ígéretét szerencsére aztán négy évre rá meg is szegte Az utolsó csavar című sportfilmmel, arra viszont mostanáig kellett várni, hogy ismét önmagát dirigálja. De a jó dolgokra megéri türelmesen várni.

I wanna play a game

Ne köntörfalazzunk. A Fűrész szériát túltolták. Én személy szerint az első két részt imádom, és bármikor újra tudom nézni. A harmadik még elmegy kategória, de a többi inkább max az „ok, ezt is láttam” szintet képviseli. Kivéve a legújabb, Jigsaw névre keresztelt rettenet, ami nálam a nézhetetlenségig süllyedt. Négy részletben bírtam csak lenyomni a torkomon. Nagyon remélem, hogy végleg elengedték az öreget, és végre hagyják békében nyugodni. Viszont az mindenképpen a széria számlájára írható, hogy világszerte hatalmas sikereket ért el. Konkrétan kötelezően el kellett menni egy Fűrész filmre két évente a moziba, kész, pont, vitának helye nincs. Akkor is ott voltunk, ha már az előző rész se tetszett. Viszont ennek is vége szakadt és kellett valami új. Valami, ami pár évente szintén kikapcsolja a brutalitásra váró emberek agyát. Így jött be a képbe a mostanában egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szabaduló szoba receptje. Viszont ami egy-egy ilyen szobában elég, az a vásznon nem fogja megállni a helyét, így fel kell dobni valamivel. És ezt a valamit, ha nem is teljes mértékben, de megkaptuk a Végtelen Útvesztőtől.

Timothée Chalamet már most Hollywood egyik legfényesebben ragyogó üstököse, Steve Carellről pedig az elmúlt években kiderült, hogy rendkívüli érzékkel képes megformálni a drámai szerepeket és Jonah Hillhez hasonlóan végre ő is kitört a comic relief szerepéből. Ők ketten a főszereplői ennek a drogfüggőségről szóló apa-fia történetnek.

A 2015-ös Creed gyakorlatilag az 1976-os Rocky remakeja volt, de hála az égnek szívvel és lélekkel készült, így nem kellett amiatt bosszankodnunk, hogy meggyalázták az eredeti remekműt, sőt. Az ezerszer látott elemeket sikerült olyan jól felépíteni és szerethető karakterekkel megtölteni az atmoszférát, hogy az ember több mint elégedetten bólogatott a stáblista alatt. Nem mellesleg Stallone pályafutása legjobb, legerősebb, legérettebb alakítását nyújtotta, Rocky karakterét pedig egy olyan szintre emelte, amiről senki nem gondolta, hogy benne van. Nagy volt tehát a teher a folytatást készítő stábon, de az előzetesek azt sugallták, hogy ezúttal is eltalálták a már jól ismert recept fűszerezését.

2018 számomra nagyjából úgy telt el, hogy év elején kijött egy csokorra való jó film, majd hosszú kétségbeejtő szünet után év végén még egy adag. Ezt jól szemlélteti, hogy az alábbi listán a nyári blockbuster szezonból mindössze egy cím képviselteti magát. Volt itt amúgy minden; önfeledt szórakozás, dráma, izgalmak és rettegés is szép számmal. Kifejezetten erős év volt ez horrorfilmek terén ugyanis, amit én kifejezetten élveztem. Évértékelő listámon végül 15 mozgókép kapott helyett, a sorrend pedig nem igazán releváns, már csak azért sem, mert elég eklektikus a lista, tele olyan filmekkel, amiket felesleges lenne egymáshoz hasonlítgatni, méregetni. A lényeg az, hogy ezek az alkotások voltak azok, amiket a legtöbbre tartottam az elmúlt évben, azok, amik után elégedetten álltam fel, azzal az érzéssel, hogy valamit hozzáadtak az életemhez. 

Az idei mozis december porgok és gunganok nélkül telt el, de nem kell, hogy emiatt bárki is a fénykardjába dőljön, mert idén is összeszedtük az év legjobban sikerült Star Wars rajongói filmjeit. Az rögtön levonható, hogy ámbár a filmek néhol igen korrekt technikai körítéssel dolgoznak, lélekben még mindig képtelenek elszakadni fan-filmes gyökereiktől, vagy legalábbis nagyon keveseknek sikerül. De szerencsére igen keményen próbálkoznak. A felhozatal az előző évekhez képest talán picit kevésbé sokszínű, talán kissé kevésbé kreatív – így kevesebb filmet is válogattam be a listába –, de azért sikerült most is jó pár minőségi darabot előkotorni nektek. Star Wars hagyományokhoz híven pedig a tavalyi és a tavaly előtti cikkel együtt immáron trilógia lett a fan-filmes sorozatunk. A cikk végén természetesen most is szavazhatsz 2018 legjobb kisfilmjére, végül pedig ne feledjétek, az erő legyen akár sötét vagy világos, egyenlő a tömeg szorozva az adott távolság per eltelt idő négyzetével. Na, ezt nektek midikloriánok!

Egy maréknyi bánatért

Sergio Leone…Clint Eastwood…Ennio Morricone. Három név, mely egyet jelent a westernnel magával. A mai generációból sajnos már nem tudnék ilyen könnyen felsorolni három nevet, sőt. Talán még egyet sem. A western műfaj ugyan is elfelejtődött. Azt nem mondanám, hogy eljárt felette az idő, mert számomra ez a műfaj halhatatlan és egy-két évente mindig újranézem a kedvenceimet, úgy mint a Dollár trilógia (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf), a Volt egyszer egy vadnyugat, a Hét mesterlövész (az 1960-as, nem a 2016-os remake), Butch Cassidy és a Sundance kölyök, valamint Eastwood utolsó westernje, a Nincs Bocsánat. Ok, bűnös élvezetként az Ördög jobb és Bal keze 1-2, valamint a Nevem Senki is a menü része szokott még lenni. Az új generációból azonban egyedül talán a Jesse James meggyilkolása, a tettes gyáva Robert Ford az, ami nagy hatással volt rám és szívesen újranézem (a Django elszabadult nem szeretem) bármikor. Eme bánatom csitítására tökéletes választás volt a Rockstar Games 2010-es játéka, a Red Dead Redemption, amihez késői konzol tulajdonosként csak évekkel a megjelenés után jutottam hozzá (már rég a GTA V volt a sláger az összes platformon), de tökéletesen kiszolgálta a műfaj iránti imádatomat. Egyedül talán csak a gyengécske harcrendszer, valamint a játék utolsó 2-3 órája volt az, ami némi keserű szájízt hagyott maga után, de az összkép egy aranybánya volt az én western iránti szeretetemnek. Éppen ezért a fellegekben jártam amikor kiderült, hogy a GTA V része után a Rockstar nem rögtön a GTA VI-ba vágott bele, hanem bizony elérkezett az ideje egy újabb vadnyugati kalandnak.