Dolph Lundgren is azon sztárok közé tartozik, akik a B akciófilmeket a csúcsra járatták a 80-as években. Színészi alakítások terén a föld alatt voltak, de ez olyannyira lényegtelen, hogy több szót felesleges is rá fecsérelni. A Vörös skorpió egy igazi tesztoszteron bomba volt akkoriban, mely manapság már klasszikus címet visel.

Nikoljat, Afrikába küldik, hogy végezzen egy orosz-ellenes forradalmárral. Ám az orosz óriás hamar rájön, hogy a rossz oldalon harcol, és nem is azaz ellenség, akit sokáig annak hitt. Nikolaj egy bennszülöttel tölt el egy kis időt, ami végleg megváltoztatja a szemléletét, és átáll a túloldalra…

Lundgren olyan egyszerűséggel éri el a célját, mintha egy számítógépes játékban beállítaná az easy fokozatot, majd végigszaladna a pályán. Ekkor ugyebár hiába lőnek szarrá, hiába fogy el a töltényed, egyszerűen mindig megúszod és nyersz. Eközben persze van ideje mutogatni a kigyúrt felsőtestét is, mely a 80-as években divat volt, hála Arnoldnak, Stallonénak, Van Dammenak, és persze a svéd óriásnak is. Ezek a stílusjegyek tették klasszikussá az akkori akciómozikat. Ez sokaknak lehet túlzás, és idegesítő, de akik ezen az akciósztárokon nőttek fel, azoknak felüdülés, amikor valamelyikük fegyvert fog és egyszemélyes hadseregként működik a filmvásznon.

A filmnek persze meg volt a sajátos varázsa is, mely sok mai akciófilmből hiányzik, és ez főleg a főhősöknek köszönhető. Manapság egyszerűen kevés az ilyen sztár, és talán csak Statham, The Rock azok, akik a megjelenésükkel is tekintélyt parancsolnak.

A Vörös skorpió cselekménye rém egyszerű, egy ráadásul előre borítékolható csavarral fűszerezve. A film tele van hibákkal és logikai buktatókkal, de ezeket a filmeket nem is a tökéletességük miatt szeretjük, hanem azért, amit Lundger ad a nézőnek. Izmai megfeszülnek és az izzadtság cseppek csorognak a mellizmain, ami miatt egy igazi tökös film lett a Vörös skorpió. Ezek a filmek nem akartak többek lenni az agyatlan lövöldözéstől, bunyótól, roobbanásoktól.

A Vörös skorpió magában hordozza a 80-as éveket, így azok, akik a mai akciómozikon nőttek fel, azoknak nem biztos, hogy felhőtlen szórakozást fog nyújtani, de akik ismerik a régimódi hősöket, azoknak tuti biztos, hogy nagy élmény lesz. 7/10

„Ha bármit is tanulhattunk belőle az az, hogy az emberi faj borzasztóan szánalmas, és a majmoknak kell uralniuk a Bolygót!” – Mondta a narrátor a filmben. Nos, igaza is van, legalábbis ha azt a réteget fókuszáljuk be, akik megalkották ezt a filmnek nevezett borzadályt!

Most jönne az a bekezdés, ahol a történetről írok, de ez most kimarad, mert ilyen egyszerűen nem létezik ebben a filmben, és akárhogy is nézem ez még egy pozitív dolog, mert ezt legalább nem rontották el. A forgatókönyvírók, David Zucker és Pat Proft (akik amúgy olyan filmeknél segédkeztek korábban, mint a Rendőrakadémia, Csupasz pisztoly) az elmúlt években készült filmeket, a Fekete hattyú, Eredet (!), Mama, Ház az erdő mélyén, Evil dead, és a Majmok bolygója című alkotásokat vették alapul, és azokból ollóztak össze valamit, amivel szórakoztatni próbálták a nézőket.

A Horrorra akadva széria az új évezred egyik legkedveltebb vígjátékává vált az évek során, mert a bugyuta, idétlen poénokat úgy rendezték meg a Wayans tesók, hogy azok a legjobb pillanatban, a legnagyobbat szóljanak. Ez tartott is egészen a 2. részig, majd a sorozat egy elképesztő szintű mélyrepülésbe kezdett, aminek a mélypontja a most értékelt 5. rész. Ez egyszerűen pocsék. A rendező, Malcolm D. Lee az összes létező helyen elrontotta ezt a filmet. Sehol egy ütős poén, sehol egy vicces karakter, sehol egy értékelhető pont. A Horrorra akadva 5 egy olyan film, amivel már kínozni lehet, és akárhogy is nézem legálisan. Legszívesebben a rendezőt, és vele együtt az egész stábot leültetném a filmvászon elé, majd egymás után lejátszanám nekik ezt a filmet, egészen addig, amíg ordítva ki nem jönnek a teremből.

Az első 2 résznek volt egyfajta varázsa, ami miatt a röhögőgörcs már akkor is ránk jött, amikor nem történt semmi vagy elég volt meglátnunk Kurtát. Itt ilyen nincs, itt nincs olyan elem, ami szórakoztatna bennünket. Ashley Tisdale, Simon Rex, Snoop Dogg, Charlie Sheen, Lindsay Lohan jelenléte is inkább katasztrófa volt, mintsem vicces.

Nem is írok róla többet, mert szánalmas, hogy néha miket neveznek filmnek manapság, ráadásul 20 millió volt a költségvetés. Ezt az összeget inkább egy ambiciózus rendezőpalántának kellett volna adni, aztán hátha kisül belőle egy jó film. Ennél úgysem lett volna rosszabb. Senki ne nézze meg! 1/10

„Ne rázzad már azt a kurva kamerát!” ordíthatjuk a legújabb Neill Blomkamp film nézése közben, ám ezt a kis "apróságot" leszámítva a District 9 rendezője ismét megmutatta, hogy ért a filmkészítéshez. No, nem fog olyan eredményeket elérni, mint a 9-es körzettel, mert messze nem lett olyan egyedi, de a kikapcsolódást biztosan garantálja.

2154-et írunk és a Föld lakossága nyomorban él. Bűnözés, betegség, és a reménytelenség lett úrrá az embereken. Max a szerencsésebbek lakosok közé tartozik, hiszen van állása, ami csak kevés embernek adatik meg, ám az egyik nap balesetet szenved, ami miatt égető szükségűvé vált, hogy eljusson az Elysiumra. Arra a helyre, ahol a kiváltságosok élnek, egy szép és békés közösségben, távol minden bajtól, betegségtől…

Blomkamp a jövőbe repítette Robin Hoodot, illetve a jelenkor társadalmi különbségeit is áthelyezte bő másfél évszázaddal későbbre. Kiváltságosok kontra szegények. Előbbieknek minden, utóbbiaknak semmi, üzeni az Elysium, Jodie Fosterrel karöltve. A film felnagyítja ezt a valós problémát, és még tovább tágítja a szakadékot a két réteg között, mely már odáig fajult, hogy nem tengerek, hanem a világűr van közöttük. Ez a jelenség persze nem újdonság a filmek világában, mert divat ezt reklámozni manapság, ami nem feltétlenül baj, mert ha köré szőnek egy szórakoztató történetet, akkor nagyjából minden rendben. Szerencsére Blomkampnak ez sikerült, 1-2 dolgot leszámítva.

Az Elysium egy szórakoztató akció sci-fi, de semmi több. Amíg a rendező első alkotás megpróbált eredeti lenni, addig az új egyáltalán nem akart, sőt nem is próbálkozott. Megelégedett a 4-es osztályzattal, azaz a jó eredménnyel. Blomkamp átgondolta, hogy mi kell egy nyári blockbusterhez és azt meg is csinálta. A 4-es jegyet meg is kapja rá. Látványban, színészi játékban, alapstoryban, zeneileg mind-mind jó, de hiányzik az a plusz, ami miatt megkaphatta volna a jelest.

Ez a plusz nem más, mint a főszereplő karakterfejlődése. Matt Damon karakterét a semmilyen jelzővel lehet illetni, pedig a színész minden tőle telhetőt megtett, hogy sikert éljen el, de mindhiába. Ez azért baj, mert nagyon a középpontban szerepelt, így valamilyen szinten kapcsolatba kellett volna állnunk vele, hogy átérezzük a tetteinek súlyát, és hogy együtt lélegezzünk, de semmi. Max egyszerűen gyenge volt, és semmilyen érzelmet nem váltott ki a nézőből. A film egyik mellékszereplője, Spider (Wagner Moura) sokkal kidolgozottabb volt, és szerintem az ő személyét többször fogják felemlegetni, mint Damonét. De talán még Krugert is szóba hozhatnám…

A másik negatívum az operatőri munka volt. A District 9-ben még elment, hogy rángatták a kamerát, mert ott az ál-dokumentarista elemeket nyomatták, de itt nem, és emiatt feleslegessé is vált a kamera rángatása. Sok jelenetnél egyszerűen kiugrik az ember szeme a helyéről, és emiatt nem is látja, hogy éppen mi is történik. Ez is egy divat manapság, de szerintem az egyik legnagyobb baki is a mai filmek esetében.

Blomkamp nem alkotott remekművet, de arra még bőven van ideje, hiszen nagyon fiatal. Az idei évben „csak” egy nagyon korrekt popcorn mozit hozott nekünk, ami akár a többszörnézős kategóriába is belefér. Az Elysium jó, de lehetett volna jobb is, ám így sem húzhatjuk nagyon a szánkat. 8/10

James Wan a mai horrorfilmek fenegyereke az idén megmutatta, hogy a műfajból még ki lehet préselni 1-2 szépen muzsikáló darabot, ha képesek vagyunk szívvel és lélekkel nekiülni a munkálatoknak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a 13 milliós költségvetéssel elkészült The Conjuring című filmje, mely világszínvonalon egy nagy költségvetésű film rendezési költségét termelte ki. (150 millió euró)

Roger Perron és családja új otthonba költözik, ám hamar észlelik, hogy nincs minden rendben. Paranormális jelenségek ütik fel a fejüket a házban, mely óriási félelmet kelt az ott lakókban. Mit lehet ilyenkor tenni? Roger neje segítséget kér a Warren családtól, akik ismerősek ezen a terepen…

James Wan a filmtörténelem össze horrorfilmjéből kitépett egy darabot, majd összeragasztotta egy szép kerek egésszé. Olyannyira szép lett az eredmény, hogy az óriási kliséhalmaz csak a film legelején zavaró, de amint beindulnak a történések, azon vesszük észre magunkat, hogy a tekintetünk a képernyőt figyeli, és izgulunk a végkifejlet miatt. Wan összeeszkábált filmje nagyszerűen működik, pedig nincs olyan részlete, amit ne láttunk volna már, de pont ezért nevezhető James Wan az új évezred horrorkirályának, mert abból is jó filmet tud készíteni, ami már lerágott csont. Sokan megpróbálják ezt, de rengetegen csődöt is mondanak.

A Démonok között legerősebb eleme, hogy a feszültséget nem engedi el, hanem az utolsó cseppig kifacsarja. Rengeteg film ott rontja el, hogy amikor átlépnének egy bizonyos határt, akkor feladják, és romba döntik mindazt, amit addig felépítettek. Itt megkapjuk azt, ami jár nekünk, a feszültség kézzel tapintható, és ha nem is ijedünk meg minden percben, a lélektani hatást így is eléri. Megtalálták azt az egyensúlyt, ami miatt a parás jelenetek nem estek túlzásba, illetve nem voltak elhanyagolva. Ami még könnyen észrevehető a filmen, hogy egy felfelé ívelő tendenciát mutat, mert az elején csak puhatolózik, majd egyre jobban belemerül a szórakoztatásba, és a végén egy óriásit robban.

A film tényleg semmi újat nem ad, de a végeredményt látva ez nem is baj. Kaptunk egy egyszerű forgatókönyvet, amit feltöltöttek feszültséggel, majd hozzácsaptak egy remek zenei aláfestést, mellyel tényleg a maximumot hozták ki az alapanyagból. Nem mellékesen pedig a 70-es évek hangulatát is átadta a film, mely plusz pont volt az összképet tekintve. A színészek szintén nem szerepeltek rosszul, sőt Vera Farmiga és Patrick Wilson jelenléte még tovább emelte a színvonalat.

A Démonok között nem lesz filmtörténeti remekmű, de a neve szépen fog csengeni a 2000-es évek horrorjai között. James Wan maximalizálta azt, amit manapság egy lélektani horrorból ki lehet hozni, és ezért jár neki a pacsi. Érdemes megtekinteni, és a film végeztével könnyen rájövünk, hogy miért lett sikeres ez a mozi mind a nézők, mind a kritikusok körében is. 7,5/10

Vannak rossz filmek, vannak nagyon rossz filmek, és vannak olyanok is melyek létrehozása bűntett az emberiség ellen. No, a Dragon Ball élőszereplős filmje az utóbbi kategóriát erősíti. Akira Toriyama a 80-as években olyan szintű anime sorozatot hozott létre, melynek a hatása még a mai napig is érezhető. Igaz, több országban visszaesett a DB mánia, de aki Son Goku történetén nőtt fel annak örök élmény marad. Toriyama a legnagyobbak közé emelkedett az évek során, és a fanok királyként tisztelik.

A 2009-es esztendőben sötét idők jártak a Dragon Ballra, hiszen élőszereplős filmet készítettek Goku történetéből, és ezzel a lépéssel meggyalázták az addig felépített mesterművet. Noha nem tudott végleges sérülést okozni az animének, de a név kötelez, és így elvárható volt a minőség, de a DB Evolúció minden téren megbukott.

Goku nem találja a helyét a világban, de nagyapja tudja, hogy a fiúban sokkal több van, mint amit eddig mutatott. Nem kisebb feladatot kap, mint megmenteni a Földet a gonosz Lord Piccolótól, aki a hét kristálygömbre pályázik, hogy végtelen hatalma legyen az univerzumban…

Nem is tudom hol kéne kezdeni a kivesézést, mert a film annyira rossz, hogy másodpercről másodpercre lehetne tárgyalni a felesleges, bugyuta, idegesítő, idétlen dolgait, mely lavinaként zúdul az arcunkba a legeslegelejétől. Minden bája, varázsa és zsenialitása odaveszett azzal a lépéssel, hogy élőszereplőssé alakították a szériát. Az már csak mellékes, hogy a 42 kötetből álló mangát esélytelen volt belesűríteni 85 percbe. Még ha csak egy kis részletét próbálták volna felvázolni, annak az esélye is 0 százalék lett volna a sikerre, hiszen pont az a lényege az egész Dragon Ballnak, hogy nincs kapkodás, nincs összecsapott cselekmény. Hosszasan felvezetett, rengeteg dialógust tartalmazó részek adták a sava borsát az egésznek, de ennek még csak jelét sem tapasztalhattuk a mozifilmben.

Hogy is tapasztalhattuk volna, ha nincs másfél óra az egész? A fejetlenség lett úrrá James Wongon (Végső állomás) a rendezés első szakaszától kezdve. De ugyanez elmondható a forgatókönyvíróról is, hiszen egyetlen egy karakter sincs kidolgozva, és így olyan szintű információ hiányt ad annak a nézőnek, aki nem ismeri a Dragon Ball történetet, hogy feleslegessé válik a megtekintése. A filmet nem lehet alapismeretek nélkül megtekinteni, mert katasztrofálisan rossz. Viszont, ha DB fannak tartjuk magunkat, akkor egyenesen a szemünk előtt alázzák meg a DB kultuszt. Így tehát kijelenthető, hogy a film semmilyen szempontból nem állja meg a helyét.

Mint már említettem a karakterek hiányosak, színtelenek, lelketlenek. Zseniális Teknős perverz, humoros személyisége nem több egy idegesítő alaknál, pedig ő nagy szerepet játszott a sima DB sorozatban, de úgy látszik Wongékat ez mit sem érdekelte. Mellette ott volt még Bulma, Chi-chi, Yamcha is, akik szintén a jelentéktelen kategóriába tartoznak. Ezek után bátran tehetjük fel a kérdést, hogy vajon James Wong látott-e valaha is egyetlen Dragon Ball epizódot, olvasott-e egyáltalán mangát, vagy bármi DB-s dolgot. Hihetetlen mennyire nem érzett rá az egészre…

Most jöhetnék azzal, hogy én gondolom túl a dolgokat, de nem. Ebben az esetben nem hiszem, hogy bármiféle pozitív jelzővel kéne illetnem ezt a filmnek nevezett marhaságot. Mert, ahogy már említettem léteznek rossz filmek, léteznek nagyon rossz filmek, de a Dragon Ball Evolúció azt a határt lépte át, ami már megbocsáthatatlan. Végül tehát lelkiismeret-furdalás nélkül adok rá 1/10-et. A valaha készült legrosszabb filmek között szerepel ez az alkotás, aminek a megtekintése nem ajánlott!

Megérkeztek az első forgatási képek a jövőre érkező Marvel filmről, a Galaxis őrzőiről.

Vannak azok a filmek, amik a fű alatt elkészülnek, és szinte senki nem is hall róluk, aztán valami úton-módon belebotlunk, és kellemesen csalódunk. A Gyötrelmes csapda is ilyen film lenne, ha néhány hibán javítottak volna…

Jeremy Reins zavarodottan ébred, és sötétség veszi körül. Egyetlen fényforrása van, a feje felett lévő digitális kijelző. A férfi megpróbálja kideríteni, hogy hol van, de a korlátozott mozgási tere miatt, hamar rájön, hogy egy dobozba zárta valaki. A külső hangokból ítélve azt tippeli, hogy egy mozgó autóban helyezték el a dobozt. Az elrablói egy információt szeretnének kicsikarni belőle, hogy megölhessék az Egyesült Államok elnökét…

Én személy szerint ötletesnek, és szórakoztatónak találom az ilyen egy helyszínes, alacsony költségvetésű klausztrofób thrillereket. Nem egy nagy ördöngösség megrendezi őket, de ha a forgatókönyv jól meg van írva, akkor nem lehet panasz a filmre. Sajnos, vagy nem sajnos, de ez egy kivétel, mert a forgatókönyv elfogadható, ám a rendezés több sebből is vérzik.

Az adott szituációkat nem töltötték meg feszültséget fokozó elemekkel, holott bőven lett volna rá alkalom, emellett a zene sem volt jól eltalálva, ami szintén a feszültségérzetet rontotta. Ezáltal a rövid játékidő ellenére a film, meglehetősen unalmassá vált.

De szerencsére a film második fele kezdett beindulni, és a vége már tényleg dicséretet érdemelt. A forgatókönyvet kell ebben az esetben kiemelni, mert olyan fordulatot tettek bele, ami miatt a nézők szája tátva tud maradni, és akár egy „szép” káromkodással teli mondat is elhagyja egyesek száját. Bár ezek után felteszem magamnak a kérdés, hogy az ilyen fordulatot miért csak a kis költségvetésű filmeknél merik meglépni? Simán bele kéne tenni néhány nagyobb volumenű filmbe is, és akkor egy igazán letaglózó érzésben lehetne részünk.

A Gyötrelmes csapdában volt fantázia, de sajnos a kivitelezés kevés volt, így az átlagos jelzőnél többet nem érdemel. 5/10