Egy korszak lezárult. Uwe Boll néhány évvel ezelőtt bejelentette, hogy végleg felhagy a filmkészítéssel, így a jövőben már nem láthatunk tőle olyan csodákat, mint az Egyedül a sötétben, vagy a BloodRayne. A német rendező/producer/trashmester sok-sok évnyi próbálkozás után rájött, hogy szinte senki nem kíváncsi arra, amit ő tető alá hoz, illetve, amit ő filmkészítés néven előad. Ráadásul egy videó keretében mindenkit elküldött a fenébe is, mert nem kapott elég pénzt az emberektől a legújabb agymenésére. Ezek után pedig megelégelte, hogy csak és kizárólag negatív kritikákat kap, annak ellenére, hogy ő a szívét lelkét beleteszi a produkciókba, és mindent elkövet azért, hogy jól szórakozzunk. (Na jó, talán mégsem tesz meg ezért mindent.)

Boll a 90-es évek elején kezdte rendezői karrierjét egy German Fried Movie címet viselő alkotással, amit a következő években egy rakás másik "nagyszerű" zs-kategóriás film követett. Bár kiugró sikert sose volt képes elérni, a 2000-es évek elején mégis úgy tűnt, hogy befuthat Hollywoodban. A rendező előszeretettel készített játékadaptációkat karrierje során, amik a piacot tekintve amúgy is hiánycikkek voltak. Így pedig, ki, ha nem ő fogja megreformálni a zsánert, gondolhatta. A 2003-as Holtak háza volt az első játékadaptációja, amihez nem kevesebb, mint 12 millió dollárt kapott. A film, világviszonylatban vissza is hozta az árát, ugyanis 13 millióig jutott, annak ellenére, hogy szarba sem nézték. (IMDB Bottom 26.) A következő projektje az Egyedül a sötétben volt, amihez már 20 milliót kapott kézhez, amiből 10 misit vissza is rámolt a kasszába. (IMDB Bottom 43.) Ezt követte a BloodRayne, aminek a büdzséje már elérte a 25 milliót, viszont csak kemény 3 millió dollárt sikerült összekaparnia. Majd 2008-ban 60 (!!!) millió dollárt, meg egy viszonylag veretes színészi gárdát kapott - Többek között Jason Statham-et - hogy elkészítse a Király nevében című remekművét. Bukásnak bukás lett ez is a 13 milliós bevételével, de legalább, mint film nem lett totális káosz. Végül, de nem utolsó sorban pedig 15 millió ütötte a markát, amikor előállt, szintén 2008-ban a Postal adaptációjával, ami újfent csak megbukott a pénztáraknál. Mindezek után még sikerült neki összehalásznia valahogy 30 milliót egy Far Cry-mozira, de ezt sem sikerült úgy levezényelnie, hogy kirángassa saját magát abból a szarból, amibe beleásta magát az évek során. A játékadaptációk mellett az akció és a horror műfajának volt nagy rajongója, bár itt sem igazán sikerült letennie a névjegyét.

Uwe Boll egy katasztrofális rendező, lényegében a XXI. század Ed Woodja, de ennek önmagában még nem kéne azt jelentenie, hogy a filmjei mind-mind vállalhatatlanok lesznek, amikor kikerülnek a nagyérdemű elé. Még akár vicces filmeket is szülhetett volna a low budget kivitelezése, de Boll mindig is elhitte magáról, hogy egy kiváló rendező, így a túlzott komolysága vitte el végül az egész karrierjét a sírba. Pedig, ha egy kicsit is utánanézett volna mondjuk a TROMA stúdiónak, akkor tudhatta volna, hogy lehet úgy is gagyi filmet rendezi, hogy az szórakoztató legyen. Na már most ez neki nem igazán sikerült... UGYANAKKOR!

Íme 5 film Uwe Boll-tól, ami vállalható, sőt…

A képregényfilmek legismertebb főellensége önálló filmet kapott, amely szerencsére nem része egyetlen univerzumnak, nem készül folytatása és nem kell megfelelnie a PG-13 kategória elvárásainak sem. 

Ha van gyenge pontja Simon Stålenhag Elektronikus állam c. művének, akkor az a besorolhatatlansága. Egyszerűen nem tudok kisregényként hivatkozni rá, mert azzal figyelmen kívül hagynám a kiállításba illő illusztrációit, de nem nevezhetem illusztrált könyvnek sem, mert a festményeinek ereje jócskán túlmutat a szöveg képi megvalósításán, esetenként teljes hatalmat is kap a narrációhoz. Képregényként szintén nem illik nevezni, mert a szekvenciális művészet darabjainak hatásmechanizmusát csak ritkán (a képi történetmesélés oldalainál) érzékelheti az olvasó. Művészeti albumként sem állja meg teljesen a helyét, lévén a szerző munkásságáról, vagy éppen azt befolyásoló életútjáról nem derül ki semmi, helyette egy alternatív történelem fullasztó világa kerül terítékre. Hogy akkor mégis mi ez? Az egyik legfontosabb idei könyv.

Van az a végeláthatatlan hosszúságú, híres magyarokat tartalmazó képzeletbeli lista, amivel szívesen döngetjük a mellünket, mikor elő kell adni, milyen őrült nagy szerepünk volt a történelem, valamint a technológiai és kulturális fejlődés alakításában az elmúlt évszázad során. Ezen a listán – közvetlenül a C vitamin, az atombomba és az illiberális demokrácia után nem sokkal lemaradva –, ott csücsül a megkerülhetetlen amerikai filmklasszikus, a Casablanca is, ugyanis az 1942-es forgatás alatt a direktori székben a Budapesten született Michael Curtiz, magyar nevén Kertész Mihály ült. Itthonról némafilmek gyártása után szakadt az újvilágba, hogy sok-sok évvel később, gyümölcsöző karrierje befejeztével, több, mint százhetven rendezést tudhasson a magáénak. Elsősorban róla szól az épp most a mozikban futó Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című dráma. Vajon az elsőfilmes Topolánszky Tamás Yvan filmje egy gyönyörű barátság kezdete, vagy csak egy újabb közepesnél kicsit jobb magyar film a sok közül? Igen, ez pont egy olyan erőltetett kérdés, amilyet a filmkritikák felvezetőjében szokás az olvasóknak szegezni, miközben a válasz a kérdés jellegéből adódóan már sejthető.

Mindenki tudja, kiről van szó

11 évvel ezelőtt lezárult egy korszak. Egy karakter korszaka, amit és akit mindenki ismer, aki csak kicsit is szereti a filmeket. Lehet, hogy nem látott egy részt sem, de ha azt mondják neki, hogy Rambo, tudja kiről van szó. Már a 2008-as epizódban is érezni lehetett, hogy Rambo öregszik. A fejében, a testében és a lelkében még mindig háború dúl, de ez dúlni is fog a halála napjáig. Próbálja persze elnyomni, próbál úgy élni, hogy ne kelljen újra felszínre hozni azt az énjét, amit mindenki ismer, és amit ő személy szerint nem kedvel, de hát tudjuk, hogy a sors bizony néha méltán érdemli ki – már bocsánat, de – a mocsadék jelzőt. Ám nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal tényleg pont kerül mindennek a végére, és Rambo…John végre lenyugodhat, és apja házához visszatérvén békében élhet. Említettem már a sorsot? Ja igen, épp az imént.

A kimeríthetetlen világűr

Az űr, a galaxis, réges-régen is meg a jövőben is egy olyan terület volt és lesz, ami mindig is mozgatni fogja az emberek fantáziáját. Mindig is érdekelni fogja az emberiség nagy részét, milyen titkokat rejt, van-e élet rajtunk kívül, és ha igen, mihez kezdenénk, ha egyszer csak bekopogtatna az ajtón? Mi lenne, ha bizonyítékot kapnánk arra, hogy léteznek? Szemmel látható, akár kézzel fogható hiteles bizonyítékot, amiről 100%-ig kijelenthető, hogy nem szerkesztett, nem kamu, nem fake, kinek, hogy tetszik. Biztos nem tudnánk egy szimpla vállrándítással tovább inni a kávét, vagy majszolni a hamburgert, ami mint tudjuk, nélkülözhetetlen az egészséges reggelihez. Rengeteg kérdés, rengeteg lehetőség, ami túl régóta mozgatja az emberek fantáziáját, és ebbe bizony Hollywood is beletartozik. Jó pár alkotás készült ebben a témában, rengetegen választották történetük helyszínének, színterének a végtelen űrt és a rejtélyeit. Emiatt sokszor felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon van-e még olyan történet, amit érdemes elmesélni? Véleményem szerint rengeteg, és az Ad Astra a tökéletes bizonyíték arra, hogy nem csak maga a történet, hanem az előadásmód és a mesélési stílus épp olyan fontos, sőt. Talán még fontosabb is ebben a témában.

Aki már járt Rómában, alighanem beleszerelmesedett a város egészen különleges hangulatába, ismerőseinek lelkesen méltatta káprázatos épületeit. Nem csak turistalátványosságként tökéletes, egyik kedvenc könyvem, Dan Brown Angyalok és démonok c. krimije bizonyította számomra először, hogy mennyire jól szolgálhat egy némileg misztikusabb nyomozás helyszínéül. A Maximum Bonelli képregénysorozat negyedik bemutatkozója is megerősítette bennem ezen gondolatot. Alessandro Bilotta írásának alapját elég egyértelműen megihlették Sir Arthur Conan Doyle történetei, lévén saját detektíve voltaképpen Sherlock Holmes kiköpött mása. A Prológus alcímre hallgató kötet egyéb húzásai között is akad olyan, ami szintén ismerős lehet a Doyle-életmű szerelmeseinek, de ez ne vegye el senki kedvét, mert a Mercurio Loi van annyira jól összerakott képregény, hogy túlnőjön az átirat degradáló jelzőjén.

Igen hosszú, kínkeserves vajúdás előzte meg azt, hogy Stephen King nagyszabású regényének a teljes története mozifilmes adaptációként születhessen újjá. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az 1990-es tévéfilm bár szerethető, de nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Így voltak ezzel a hollywoodi producerek is, minek folytán az AZ újabb feldolgozása a hosszú évek alatt újra és újra terítékre került, míg aztán Cary Fukunaga előállt a saját forgatókönyvével, amiben a forrásművet újragondolva, csak a gyerekkori eseményekkel foglalkozott. Egy ideig úgy tűnt, hogy sínen van a projekt, már Will Poultert is bejelentették Pennywise szerepére, ám a dolog zátonyra futott. A stúdió azonban szerencsére nem hagyta veszni a dolgot és jött a Mama című horrorral ismertté vált Andy Muschietti. A rendező bár Fukunaga szkriptjét vette alapul az első filmhez, mindenképpen le akarta forgatni a teljes történetet, a folytatás elkészülte azonban az anyagi sikertől függött. A 2017-es AZ végül igen jól teljesített a kasszáknál, ráadásul összességében a kritikai fogadtatás is pozitív volt, minek eredményeképpen Pennywise ismét a mozikban terrorizálhat minket.