Meg kell hagyni, hogy Christian Bale 2013-as éve eléggé erős volt, hiszen nem elég, hogy brillírozott az Amerikai botrányban, de az Out of the Furnace-ben is jól hozta a szerepét, bár azért ezt valamilyen szinten el is várjuk az átalakulómestertől, mivel ott van a legnagyobbak között, ha a jelenkort vesszük alapul. A film Scott Cooper által készült el, akinek ez volt a második rendezése, és ez sajnos látszott is rajta, de ettől függetlenül nem lehet azt mondani rá, hogy rossz munkát végzett volna.

Russell élete nem mondható túl eseménydúsnak, ám az ittas vezetés közben okozott autóbalesete után ez némileg megváltozik. Börtönbe kerül, majd a szabadulása után minden a feje tetejére áll. Az apja elhunyt, a barátnője már mással van, és még a testvére is eltűnik, hála az ügyes-bajos dolgainak. Rodney eltűnése azonban kicsapja a biztosítékot Russellnél, és látva, hogy a rendőrség mit sem tesz, úgy dönt, hogy maga veszi kezelésbe az ügyet…

Mondanám, hogy csalódás volt a film, de nem teszem, mert semmilyen elvárásom nem volt a film felé, azon kívül, hogy jól akartam érezni magam a játékidő alatt. Ez ugyebár a szépen csengő nevek miatt elvárható is volt, és ezt némileg meg is kaptam tőlük. Helyesbítve, tőlük megkaptam maradéktalanul, de Scott Coopertől már nem egészen. Az Out of the Furnace egy korrekt iparosmunka, ami nem akart több lenni egy jó filmnél. Cooper nem kockáztatott, és egy lassan folyó drámát készített nekünk, ami egy pillanatra sem pörög fel nagyobb fordulatszámra. Fordulatok ugyan voltak benne, és némelyik egészen jól is lett megalkotva, de összességében nem voltak eléggé hatásosak. Hiányzott belőlük a mélység, és az erő.

Tehát Cooper az átlagosnál egy kicsivel jobb munkát végzett, de szerencséjére ott volt Christian Bale, Woody Harrelson, Zoe Saldana, Casey Affleck, Williem Dafoe, és Forest Whitaker is. Mit ne mondjak, eléggé impozáns névsor. Azonban az igazi pluszt csak Bale és Woody szolgáltatta, de ők bizony odatették magukat, utóbbi meg pláne… Woody fantasztikusan formálta meg a kegyetlen, velejéig romlott fő****t. Nélkülük jóval kevesebb lett volna a film, de valószínűleg ezt Cooper is tudta, épp ezért szedte össze őket.

Az Out of the Furance megtekintése után végül azt tudom mondani, hogy Coopernek van még hová fejlődnie – bár jó úton halad – és azt, hogy Bale-nek nem kell majd szégyenkeznie az elvállat szerep miatt. A film lassú, és néhol lehetett volna hatásosabb is, de ettől függetlenül egy jó filmélménnyel lehet gazdagabb az, aki megtekinti, de figyelembe kell venni, hogy nem egy rendezőzseni alkotása, és az elvárásokat nem kell az egekbe tenni. Ha ezt valaki el tudja fogadni, akkor nagy baj nem lesz. 7/10

David O. Russell neve manapság egyenlő a sikerrel. A rendező a 90-es években kezdte a karrierjét (már, ami a mozifilmeket illeti), de 2010-ig mondhatni csak tanulta a rendezői szakma csínját-bínját. Abban az évben azonban felmászott a ranglétra legtetejére, és a Harcos című filmjével beírhatta magát a jelenkor legnagyobb rendezői közé. Pihenni nem nagyon állt meg, és 2 évvel később a Napos oldalt rendezte meg, ami szintén sikeres volt, ám a tavalyi évben újra szintet tudott lépni, hála az Amerikai botránynak.

Irving egy kopaszodó, sörhasú zseni. Ezzel csupán az a baj, hogy a hazugság, és az átverés szakmáját sajátította el a legmagasabb szinten. Egy elvetemült szélhámosról van szó, aki az újdonsült társával, Sydney-vel jutott el az Egyesült Államok olyan bugyraiba, ahová átlagemberként nem juthattak volna el. Egyszer azonban kénytelenek összeállni az egyik FBI-ügynökkel, hogy politikusokat, szenátorokat, maffia tagokat tegyenek hűvösre. A terv jól is halad…egy ideig…

Christian Bale hazudik, Amy Adams hazudik, Jennifer Lawrence szintén hazudik, de nem ez a legnagyobb poén, hanem az, hogy David O. Russell is a képünkbe hazudik, és elhiteti velünk, hogy egy normális filmet forgatott le. De az Amerikai botrány nem egy közönséges film, hanem egy show-műsor, melynek házigazdái Batman, Lois Lane, Mystique, Sólyomszem, és Rocket Raccoon. Ez az ötös kegyetlenül odatette magát, és rajtuk kívül minden létező dolgot a háttérbe szorítottak. De ez nem is véletlen, hiszen Russell kijelentette, hogy a színészekre akar fókuszálni, és azt akarja, hogy kiteljesedjenek a vásznon. Improvizáltak, bohóckodtak, játszottak, és varázsoltak, így nem is csoda, hogy a nagy ötösből, 4 színészt is jelöltek a Golden Globe-ra, amiből kettő meg is nyerte a maga díját. Igazából egy egész posztot lehetne írni arról, hogy ki milyen jól formálta meg a maga karakterét, illetve, hogy a karakter mennyire változtatta meg az adott színészt.

Ugyanakkor az Amerikai botrány storyval is rendelkezik, még akkor is, ha a legtöbb esetben elfeledtetik a színészek, és még így is tudott meglepetéseket okozni a fordulataival, bár azért katarzist nyújtó, és korszakalkotó forgatókönyvről nem igen beszélhetünk a film esetében, de erre itt most nem is volt szükség. Úgy érzem, hogy Russell ezt a filmjét remekül összedobta, még akkor is, ha az első fél óra csak csordogál, de az akció feltűnésével már nem volt megállás. Az élményt tovább gazdagítja a megteremtett hangulat, mely a 70-es éveket idézi meg, amihez hozzájárultak még a jól kiválasztott zenék, és a díszletek is.

Az Amerikai botrány ugyan nem a nagybetűs popcorn-mozi, de kétségkívül, hogy többet tud nyújtani, mint a legtöbb velejéig hype-olt társa, amik kimerülnek a látványban, és az akciókban. Ez a film a színészekről és karaktereikről szól, és azokat mesterfokon járatja. Bátran lehet nevezni az egyik legerősebb színészi alakításokkal dúsított filmnek, és bátran lehet ajánlani azoknak, akik szeretik élvezni, ha a karakterek coolak. Bár az is lehet, hogy hazudtam, és a film egy kalap szar, de ezt majd döntsétek el ti. Én mindenesetre megajándékozom egy erős pontszámmal, tehát 9/10

Egyszerűen nem tudok leállni a dicséretekkel, amik Matthew McConaughey-t illetik. A Lincoln Lawyer óta egyszerűen szárnyal, és hála az égnek, elhagyta a bugyuta, romantikus, giccsekkel teli vígjátékait, mert azok csak arra voltak jók, hogy a tehetséges, de elkallódó színészek közé soroljuk. Most azonban színészkedik és díjakat gyűjt. A Mielőtt meghaltam című filmjével elnyerte a legjobb férfi főszerepért járó Golden Globe díjat, és nem is érdemtelenül.

Ron Woodroof a texasi emberek sztereotípiája, hiszen a kockás ing, farmer kombináció teszi ki a ruhatárát, illetve közel áll hozzá a bika rodeó, a cigi, és a sör is. Egyszer azonban rosszul lesz, és a kórházban találja magát, ahol kivizsgálják, majd közlik vele, hogy 30 napja van hátra, mivel HIV fertőzött. Ron a hír hallatán kiborul, de hamar észhez tér, és minden idejét annak szenteli, hogy alternatív gyógymódot találjon, ami segít neki életben maradni. A kutatása sikerrel jár, ám nem csak magán akar segíteni, hanem a sorstársain is, így kereskedővé válik…

Nehéz jó életrajzi filmet készíteni, mert a helyes út nagyon keskeny, és könnyű letérni róla. Vagy giccses lesz, vagy pedig olyan száraz, hogy porzik a képernyő is tőle. Jean-Marc Vallée filmjének sem sikerült eltalálnia a középutat, de többnyire érintette azt, így az összkép egyáltalán nem vészes, bár sajnos így is voltak üresjáratai, és unalmasabb pillanatai a filmnek, de a pozitívumoknak sikerült feledtetniük a hibákat. Olyannyira sikerült feledtetniük, hogy a Dallas Buyers Club-ra nem lehet azt mondani, hogy rossz film, sőt… egy nagyon is jól összerakott életrajzi film volt, aminek sikerült feledtetnie azokat a sablonos elemeket, amikkel tele szokták pakolni az efféle filmeket. Gondolok itt arra, hogy a főszereplő HIV fertőzése miatt, meg vannak számlálva a napjai, így célszerű lenne a nézőben szánalomérzetet, és a sajnálatot kiváltani. Marc Vallée erre azt mondta, hogy; nem. Így nem is fókuszál a filmje erre, és pont emiatt lett jó a végeredmény.

A Mielőtt meghaltam, Ron kalandos útjait, és a vállalkozásának működését veszi alapul, illetve, hogy mennyire megváltozik egy bizonyos dologban, amit addig elítélt. Itt jön a képben Jared Leto, aki szintén Golden Globe-ot nyert az alakításával, és szintén nem érdemtelenül. Ketten együtt simán, lazán elvitték a hátukon a filmet, és egy rendkívül erős duót formáltak meg, akik hajlandóak voltak óriási áldozatot hozni a saját szerepük miatt, hiszen rengeteget fogytak. Utóbbinak (Leto) akár az Oscar-díj is kinézhet, mivel ott talán kisebb a konkurencia, mint a főszereplőknél, de azért nem lesz könnyű dolga. (Hozzáteszem, McConaughey is simán megérdemelné)

A Dallas Buyers Club (Mielőtt meghaltam) tehát egy nagyon jó film, amiben okosan és ügyesen tálalták a storyt, valamint remek színészi alakításokkal fűszerezték meg azt. Zeneileg talán lehetett volna erősebb, és talán egy kicsivel rövidebbre is vághatták volna, de összességében rendben volt. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nem egy olyan film, amit a nagyközönségnek szántak, hanem egy jóval szűkebb körnek, így nem vagyok benne biztos, hogy a nagy többség felhőtlenül tudna rajta szórakozni, ám aki szereti a lassú folyású drámákat, azoknak ajánlott. 8/10

Az idei volt a 71. Golden Globe-díjátadó, és egy meglepően erős mezőny gyűlt össze. A díjakat barátságosan elosztották a legjobb, és legnagyobb hátszelet kapó filmek, színészi alakítások, stb között, így kijelenthető, hogy szinte mindenkinek jutott valami. Gondolok itt az Oscar-díjért is nagy versenyt futó 12 év rabszolgaság, Gravitáció, Amerikai botrány hármasra, valamint színészeikre, rendezőikre. Rendkívül nagy meglepetések nem születtek, azt majd meghagyják az Oscar-gálára.

Íme a nyertesek:

- Legjobb film (dráma): 12 év rabszolgaság

- Legjobb film (vígjáték): Amerikai botrány

- Legjobb férfi főszereplő (dráma): Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam)

- Legjobb női főszereplő (dráma): Cate Blanchett (Blue Jasmine)

- Legjobb férfi főszereplő (vígjáték): Leonardo DiCaprio (A Wall Street farkasa)

- Legjobb női főszereplő (vígjáték): Amy Adams (Amerikai botrány)

- Legjobb férfi mellékszereplő: Jared Leto (Mielőtt meghaltam)

- Legjobb női mellékszereplő: Jennifer Lawrence (Amerikai botrány)

- Legjobb forgatókönyv: Her (Spike Jonze)

- Legjobb filmzene: Alex Ebert (Minden odavan)

- Legjobb betétdal: "Ordinary Love" (Mandela: Long Walk to Freedom)

- Legjobb idegen nyelvű film: La grande bellazza (Olasz)

- Legjobb animációs film: Jégvarázs

Kocsik szinte mindig feltűnnek a filmekben, és előfordul olyan helyzet is, amikor nagyobb szerepet kapnak, mint 1-1 emberi karakter. Az autós filmekben ugyebár elengedhetetlen kellék, de van olyan is, amikor nem a kocsikról szól a film, és mégis találkozunk benne egy olyannal, aminek a megjelenése egyedi, így könnyen bele tud égni az ember tudatába az adott járgány. Főleg, ha valami úton-módon megmenti a főhős életét.

A filmtörténelem során sok olyan autó látta meg a napvilágot, ami később kultikus lett, de vajon melyik 10 a legjobb? Melyik 10-re lehet azt mondani, hogy a legcoolabb?

13 év és többszöri újranézés, valamint a Szörny Egyetem után jutottam el odáig, hogy megszeressem az eredeti Mike és Sullivan történetet. Mind ez idáig nem tudtam értékelni a Pixar ezen filmjének az eredetiségét, a karakterek poénjait, és a – most már – nagyszerű végeredményt.

Minden este lekapcsolják a szülők a lámpákat a kicsik szobájában, aztán jön a rémálom. A fiataloknak minden éjjel szembe kell nézniük a gardróbban lakozó szörnyekkel, akik a félelmeikből táplálkoznak, ám nem jó kedvből rémisztgetnek, hanem mert ez a munkájuk. Gyűjteni kell a félelmet, mert a szörnyek világa becsődöl. A Szörny Rt-t az a vállalat, amely a legjobb rémisztgetőket foglalkoztatja, ám arra nem gondolnak, hogy a lehető legnagyobb probléma hamarosan felüti a fejét…

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy miért tudott gyökeresen megváltozni a véleményem a filmről, és miért kellett ennyi időnek eltelnie, hogy így nézzek a Szörny Rt.-re. Én úgy gondolom, hogy nem mindegy a film megítélése szempontjából, hogy mikor, milyen passzban, esetleg hány évesen (mondjuk az animációs filmek esetében ez utóbbi nem játszik nagyon közre) nézzük meg az adott alkotást. Ahogy fejlődünk, ahogy idősödünk, úgy változik meg a gondolkodásmódunk és bizony sok esetben másként hat egy film, ha eltelik néhány év a megtekintések között.

A Szörny Rt. magában hordozza azokat az elemeket, amikért az animációs filmeket szeretjük. A jól megírt poénok, a vicces, de annál jóval szerethetőbb történet, a fantasztikusan megírt karakterek, a zene, a megalkotott világ, és szinte minden, amit csak látunk a szemünkkel. Ilyen az, amikor valami eredetit látunk.

No, nem akarom az egekig magasztalni, de tény, hogy egy nagyon jó filmről van szó, amiben érződik, hogy lelkiismeretesen dolgoztak, és elénk tárták azt a világot, amiben kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Ne ítéljük elsőre, mert lehetséges, hogy a szörnyek sem rosszak. Elsősorban ugyebár a gyereknek szól a film az előítéletek kapcsolatos mondanivaló miatt, de a Szörny Rt.-t a felnőttek is tökéletesen élvezni tudják. 8/10 

Kimberly Peirce horrorja, egy Stephen King regény nevét viseli, de inkább hasonlít egy X-Men spin-offra, amiben a fiatal Carrie White annyira egyedül van, hogy egy másodperces jelenet erejéig sem látjuk X-Professzort feltűnni a kerekes székében, így egyedül kell kiismernie az erejét, és megtanulnia azt kezelni.

Carrie White egy visszahúzódó, félénk lány, aki senkivel nem barátkozik a suliban. A legtöbben utálják, és amikor csak tudnak, akkor belekötnek. Egyszer az egyik tesióra után a fürdőben menstruálni kezd, és ezt egyből ki is használják a többiek. Gúnyt űznek belőle és kinevetik. Carrie nem tudja, hogy mi történik, hiszen a „kissé” beteg anyja nem világosította fel, hogy mi fog történni vele ebben a korban, így Ő azt hiszi, hogy meg fog halni. A helyzete egyre rosszabb, de amint megjelenik az első dühkitörése, akkor rájön, hogy valami természetfeletti erő lakozik a testében…

A 70-es években Brian De Palma megalkotta az első sikeres SK-adaptációt. Azóta eltelt 37 év, és el is érkezett a remake, amin már meg sem lepődünk. De vajon szükség volt erre? Én úgy gondolom, hogy valamilyen szinten igen. Az eredetivel az a baj, hogy nagyon gagyi hatást kelt. Néhol ugyan nagyon erős hangulatot áraszt, és Sissy Spacek is remekül játszott a szerepében, de az összkép nem túl fényes. (Ennek ellenére érdemes megnézni) Az új filmmel szintén vannak problémák, de ezt már lassan betudhatjuk annak is, hogy képtelenek jó horrort forgatni a rendezők.

Az új Carrie-nek az a legnagyobb problémája, hogy nem horror, hanem egy karakterdráma, bár annak is gyenge. Ugyanakkor szerethető, és nézhető film, de sajnos nem hatásos. A karakterek kidolgozása nulla, (és ebbe Carrie is beletartozik), és a forgatókönyv megírásához sem sok erőfeszítés kellett, ennek ellenére lett Kimberly Peirce filmje élvezhető. A hibákat talán a színészi játék tudta valamelyest elfedtetni, mivel Julianne Moore remekül hozta a betegesen vallásos anyukát, míg Chloë Grace Moretz-re sem lehetett panasz (de azért Sissy Spacek jobb volt). A papírmasé karakterek legalább jól mutattak a képernyőn, hála nekik.

A Carrie remake tehát nem lett jobb, mint az eredeti, de legalább könnyedebb tálalást kapott, ami ugyan nem dicséret, de legalább többen meg fogják nézni. A film adaptációnak kevés, remake-nek jó (mivel az első sem volt nagy szám), de a film igazán úgy „ütős”, ha önálló filmként kezeljük. 6/10

George Reeves-nek adatott meg az a megtiszteltetés, hogy először képviselhette Supermant a filmvásznon, egy egész estés mozi keretein belül. A Superman and the Mole-Men egy egyszerű történettel rendelkező film, amit a végletekig leegyszerűsítve tálaltak. Jöttek a kis Gnóm kinézetű idegenek, majd egy-két konfliktus után távoztak. Az alig egy órás játékidővel rendelkező film nem valami érdekfeszítő a mai néző számára, de legalább láthattuk a kultikus megjelenésű Supermant, amint kinyomja a mellét és csípőre teszi a kezét. George Reeves karrierjének csúcspontja volt, hogy megformálhatta az Acélembert, de ekkor nem a filmre, hanem a sorozatra kell gondolni. 104 részen keresztül volt Clark Kent az 50-es években. A hardcore-rajongóknak erősen ajánlom a filmet, amúgy felejthető…