Elsősorban filológus volt, mégis két regényével vált világhírűvé a 125 éve született John Ronald Reuel Tolkien.
Elsősorban filológus volt, mégis két regényével vált világhírűvé a 125 éve született John Ronald Reuel Tolkien.
Sergio Leone, a spagettiwestern műfajának legnagyobb rendezője nyolcvannyolc éve, 1929-ben, január 3-án született Rómában.
Úgy tűnik, hogy 2016-ban a feel good filmek reneszánszát éltük, először az Eddie, a sas; majd a Sing Street hatott jótékonyan a lelkünkre, az év végi hajrára pedig végre hozzánk is elérkezett a Kaliforniai álom, mely ráadásul két, manapság mostohán kezelt műfajt is megpróbál újra visszajuttatni a köztudatba.
Különös év volt az idei. Télen, tavasszal és nyáron nem sok olyan film volt, ami tényleg nagy hatással lett volna rám, de aztán jött az ősz, és hihetetlen mennyiségű kiváló alkotás került a mozikba. A sajnálatos lemaradók többsége is ekkor jelent meg. De én nem is szaporítanám tovább a szót, következzen az a 10(+1) film, ami idén SZERINTEM a legjobb volt.
+1. Agyas és agyatlan
Egyszerűen nem tudtam kihagyni a listáról. Sacha Baron Cohen ismét nagyot alkotott, és elhozta nekünk 2016 legviccesebb filmjét. Noha kémfilm paródiaként bőven nem működik olyan jól, mint kellene, viszont az Egyesült-királyságbeli proletárok kifigurázása csillagos ötöst érdemel. Messze a legerősebb pontjai az ilyen jelenetek a filmnek. Már emiatt is megér egy próbát a mű, viszont ha nyitott vagy a gusztustalan poénokra, akkor ezt a filmet egyenesen neked találták ki. (kultúrfaló kritikája)
Mi lett volna, ha Stephen King valamikor a ‘90-es évek elején, miután harmadszorra is kipörgette a Twin Peaks mindkét évadát, egyik este ledobja magát az írógépe elé, bekészít egy hatos rekesz sört, egy csipet kokaint, meg egy levél Xanaxot, majd ezek módszeres elfogyasztása közben papírra skiccel egy rejtélyes kisvárosi történetet eltűnésekkel, szektával, erdei fénygömbökkel, meg egy löttyintésnyi fekete humorral? Valószínűleg csak a szokásos, nyilván nem ez lenne az első eset. Na de mi lett volna, ha mindezt egy point & click kalandjátékba oltja, gyönyörű retro pixel art grafikával, frappáns párbeszédekkel és a maga sajátos atmoszférájával, ahogy kell. Na azt a játékot valószínűleg úgy hívnák...
Uwe Boll a legtöbb esetben le sem tagadhatta, hogy Németországból származik. A filmjeiben vagy a színészek voltak németek, vagy a karaktereinek adott német neveket, esetleg egy német igaz történetet dolgozott fel. Ez utóbbit 2009-ben, a Stoic című kamaradrámájával hozta létre, ami a 2006-os siegburgi eseményt dolgozta fel.
Az idei évre hatványozottan igaz volt, hogy az évösszegzéshez a hozzávalókat nem a nyári blockbusterek közül kell majd összeszedni. Szerencsére idén is akadtak olyanok melyek maradandó élményt okoztak. Igyekeztem változatos lenni, de egy ilyen lista valahol a legjobbak és a kedvencek között található ezért saját ízlést tükröz. Az senkit ne tévesszen meg, hogy a kritikára irányító linkben a pontszám több, mint a dobogó eggyel magasabb fokán lévőé. Ennek az oka az imént leírtakban keresendő. Az a nem titkolt cél is vezérelt, hogy egyúttal azokról az alkotásokról is írjak ismertetőt, amikről általában kevesebbet hallani.
Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
A filmnek nincs központi története, egyedül egy központi eleme van, ami köré a két óra felépül, és ez a szeretet. Írhattam volna azt is, hogy a szerelem, de ez így nem lenne teljesen igaz, mert bár tény, hogy a legtöbb történeti szál fő mozgatórugója a szerelem, azért mindenhol megbújik halkan egy másfajta szeretet is, például a barátokat vagy a családot összetartó érzelmek. És ezek néha erősebben lépnek fel, mint a szerelem, vagy a vágyakozás, és ez így van rendjén.