Legújabb filmes listánkban igyekeztünk a családi viszonyok legszínesebb skáláját körbejárni örökzöld klasszikusokkal és modern alkotásokkal.

A mondás szerint a barátaidat megválaszthatod, a családtagjaidat nem. Ha szerencsénk van, szerető, védőhálóként működő családba születünk. Ha nem, akkor mi döntjük el, hogy mennyi energiát fektetünk bele, hogy jobbá tegyük, illetve egyáltalán hajlandóak vagyunk-e benne maradni. A családon belüli kapcsolatok a legjobb esetben sem működnek maguktól. Mindenkinek egyformán kell érte tennie, hogy jól funkcionáljon egy ilyen közösség.

A mostani lista igazán rendhagyóra sikerült, csak az elkészülése után tűnt fel, hogy a filmjátszás mostani ikonjai közül többek fiatalkori alakítása is felkerült. Véletlenül alakult így, de talán nem is baj, mert ebből is látszik, hogy milyen jó színészek, és nem alaptalanul rajonganak értük annyian világszerte. A válogatás most is szubjektív.

Pontatlan, de nem alaptalan kritika lenne a Ragadozó madarakat a Deadpoolhoz hasonlítani. Mindkettő “fullba nyomja a kretént”, avagy végig erőlteti a poénjait, akár illik az adott jelenethez, akár nem és ettől bizony sokaknak elmehet a kedve az egésztől. Ráadásul akárcsak a Marvel szószátyár mutánsa, a Harley Quinn vezette dalospacsirták sem mutatnak fel túl sok mindent azon kívül, hogy mém-kompatibilisnek szánt egysorosok közepette gyepálják az ellent. Az ilyen alkotásokra szokás rásütni a popcorn-mozi jelzőt, mintegy felmentve szellemi korlátaitól, de mivel az elmúlt évtizedben ezt már olyannyiszor és oly sok filmre ellőtték, hogy a felmentő célzatát már rég felváltotta a pejoratív tartalma. Szóval ez egy popcorn-mozi, annak minden bájával és nyűgével, s mint ilyet érdemes a helyén kezelni, úgy valahol a rossz és a “Scorsese már nem nézné meg” skála jobbik felén.

Guy Ritchie visszatért oda, ahonnan indult, Londonba, a sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins és mindent keresztülszövő seftelés világába. Ez pedig alighanem az egyik legjobb döntése volt az elmúlt tíz évben.

Gondolkodtál már azon, hogy mi történne akkor, ha megtudnád, hogy mikor fogsz meghalni? Mit csinálnál, ha 1 órád, 1 napod, 1 heted vagy 1 éved lenne hátra? Illetve gondolkodtál már azon, hogy mennyi hülye applikáció van fent az interneten? Nem? Segítek…. SOK!

90-es évek végét írunk. A világot elöntötték már a Mad Max klónok, a posztapokaliptikus jövőt elhozó mozifilmek és az egyszemélyes hadsereg felfogásban elkészült akciózások. Paul W.S. Anderson, a B-kategóriás-filmek „királya” összegyúrta mindezeket, majd a végeredménnyel jól nyakon öntötte Kurt Russellt, hogy megalkossa, A katonát.

Két angol katona halad meglapulva az ellenséges lövészárok felé, körülöttük szögesdrót és hetek óta sárban rothadó tetemek alkotta sűrű labirintus, amíg a szem ellát. Küldetésük egyszerű, de rendkívül veszélyes: sürgős üzenetet visznek a meghátráló német alakulatok megtámadására készülő brit zászlóaljnak, ugyanis a hírszerzés legújabb információi szerint a németek ezzel a megmozdulással csapdát állítanak, az angolok pedig épp a vesztükbe rohannak. Az akció teljesítésére szűk fél napjuk van, a tét ezerhatszáz brit katona élete. Ezzel az alaphelyzettel veszi kezdetét Sam Mendes háborús anti-imázsfilmje, mely lenyűgöző képeivel, és valószínűtlen fordulataival egyszerre romantizálja, és építi le az első világháború kegyetlen, sokszor a szürrealitás határán mozgó valóságát.

A száraz tények: 1996. július 27-én táskába rejtett csőbomba robbant az atlantai olimpiai parkban tartott rendezvényen. A detonáció előtti pillanatokra a bomba körüli veszélyzóna majdnem teljesen üres volt, köszönhetően egy ott dolgozó biztonsági őrnek, akinek feltűnt a gazdátlanul hagyott csomag, és időben riasztotta a tűzszerészeket, hogy a rendőrök evakuálhassák a bomba közvetlen környékét. A robbanás pillanatában kicsapódó repeszek még így is egy embert megöltek, további száztizenegyet megsebesítettek. A parkban található műemlékek egyike máig őrzi a tragédia fizikai lenyomatát, egy magába fúródott szöget, egyet a sok ezer közül, amit a bomba a gyomrában rejtett. De az a szög nem csak a robbantás mementója, hanem egy ártatlanul meghurcolt ember történetének egy kézzelfogható szilánkja is. A biztonsági őr, aki több száz ember életét menthette meg azzal, hogy hallgatott az ösztöneire, pár nappal a merénylet után az FBI és a média látóterébe került, mint a terrorcselekmény első számú gyanúsítottja. Richard Jewell igaz történetéből a nagy öreg rendezők egyike, Clint Eastwood rendezett egy meglepően hatásos, és egyben szórakoztató drámát.

Taika Waititi hatodik nagyjátékfilmes rendezése mindjárt hat Oscar-jelölést is kiérdemelt – de nem úgy a nézők egyöntetű rajongását. A Thor: Ragnarökkel a blockbusterek hogyanjába is beszimatoló új-zélandi filmes eleinte vonakodott is Adolf Hitler szerepétől, ám a Fox Searchlightnál (höhö, Disney-nél) csak sikerült valakinek meggyőznie őt, hogy ez a helyes lépés, ahogy végül eme filmötlet is megvalósult, hogy aztán jól meg is ossza a közönséget. Nem ezek miatt lesz emlékezetes a Jojo Nyuszi. De sok minden másért igen.