Felgyorsult, globalizált világunkban bele sem gondolunk, mennyi mindent köszönhetünk más nemzeteknek, mint ahogyan abba sem, hogy mennyi mindent adtunk mi a világnak. Így hát az sem fordul meg fejünkben, hogy útjaink során mit hurcolunk magunkkal a bőröndökön kívül. Neil Gaiman ezt a gondolatot ragadta meg az Amerikai istenekben, ugyanis leghosszabb regényének alapvetése, hogy a bevándorlók nem csak materiális javaikat hozták az Újvilágba, hanem kultúrájukat, s ezáltal isteneiket is. A népek olvasztótégelye így a legkülönfélébb hatalmakat megtestesítő istenségek életterévé vált, annak szó szoros értelmében, hiszen Gaiman regényében az istenek nem csak a művészeti alkotások, illetve a szentírások hősei, hanem a társadalom élő, lélegző tagjai. Isteni erejük, illetve hallhatatlanságuk ugyanakkor garantált, amíg akad a halandók közt olyan, aki hisz bennük.

Az emberek egy része csupán akkor lépi át az otthona ajtaját és tölt el bizonyos időt a természetben, ha jó idő van, esetleg nyaralni megy. Azonban szép számmal vannak olyanok is, akik a határaikat feszegetve, a nem annyira ideális időjárási viszonyokra fittyet hányva indulnak kalandra, esetleg túrázni. 

A most is szubjektív listánkat ezúttal a tavasz ihlette és az öröm, hogy végre kiszabadulhatunk a négy fal közül.

Hollywood előszeretettel happolja el azokat az európai rendezőket, akik egyedi látásmódjukkal vérfrissítést jelentenek a stúdiófilmek berkeiben is. Utóbbi tekintetében viszont lehetetlen némi kompromisszumot kötni és sajnos elenyésző azoknak a készítőknek a száma, akik a tengerentúlon is meg tudták őrizni egyediségüket. A 2010-es Scott Pilgrimet látva azonban kétség sem fér ahhoz, hogy a rendező szabad kezet kapott, melynek köszönhetően a film még mai szemmel nézve is üdítőleg hat. Azért tűnhet ennyire frissnek, mert nem teremtett trendet. Nehéz is lenne követni, tekintve hogy az sem egyértelmű, hogy hova is sorolható a film. Edgar Wright munkásságától egyébként sem áll távol a többműfajiság: a Haláli hullák hajnala a zombihorrorokat fordította át vígjátékba, a Vaskabátok a zsarufilmekből csinált viccet, a Világvége pedig sci-fi elemekkel dúsított komédia lett. A Scott Pilgrim a világ ellent már nem ilyen könnyű felcímkézni, noha maga a történet egyáltalán nem bonyolult, de nem is hétköznapi.

Azt nyilván ti se gondolhattátok komolyan, hogy pont a Ready Player One fogja megúszni a Watchlistet, amikor már a premier előtt is csíptük a filmet, ráadásul valamennyien olvastuk a film alapjául szolgáló könyvet, rajongunk a szép emlékű '80-as évek sajátos atmoszférájáért - ha nem hiszed, nézz bele Deckard pisztolycsövébe a főoldalon, és várd a kattanást -, de annyira, hogy nem voltunk restek csokorba szedni a Ready Player One geekpápájának, James Hallidaynek a kedvenceit, szám szerint 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7-et, és mindennek tetejébe' még Spielberget is imádjuk. Na, ugye, hogy nem?

Mire is vágyik az ember, ha társasházban kell laknia? Először is elfogadható áron akarja megtalálni új lakóhelyét (akár bérli, akár megveszi); a szomszédok ne zavarjanak sok vizet, de ha úgy adódik, lehessen rájuk számítani, végül a ház ne legyen a világ végén, könnyen el lehessen jutni bárhova. Ezen szempontok mindegyikének megfelel főhősünk, Nate Tucker új albérlete, mely Los Angeles egyik régi téglaépületében, a Kavach-házban van. A költözés után nem sokkal egyre több rejtélyes dolog kelti fel a figyelmét, ráadásul mutáns zöld, plusz egy lábbal rendelkező csótányok futkároznak szanaszét az épületben. 

Ugyan túl volt már ekkora a csúcson a belga akciósztár, a 2004-es esztendőben mégis kapott valami szikrát a Halál nyomában című projektje. Mi több, egy meglepően pofás kis filmet rakott le nekünk az asztalra Van Damme és a stábja, ami ráadásul nem félt bevetni erőszakos és véres elemeket is a siker elérése érdekében.

A popkultúra Szent Gráljának kikiáltott Ready Player One című regényből Steven Spielberg rendezett filmváltozatot. És ha valaki, hát A cápa, az E.T., a Jurassic Park és az Indiana Jones filmek rendezője kifejezetten otthonosan mozog a témában. A Ready Player One egyszerre disztópikus sci-fi és utópikus tisztelgés a 70-es és a 80-as évek tömegkultúrája előtt.

A nosztalgia egy olyasfajta fegyver, amivel csodákat, valamint oltári nagy csalódásokat is véghez lehet vinni. Nem könnyű használni, hiszen történjék bármi, a szívünkig hatol. Megszorítja, emlékeket idéz, boldoggá tesz, vagy ne adj Isten, fájdalmat okoz. Ernest Cline a 2011-es esztendőben papírra vetette a Ready Player One című nagysikerű regényének történetét, melyben a 80-as évek legikonikusabb játékai, karakterei, pillanatai kaptak helyet, s mindezt egy olyan modernkori, posztapokaliptikus jövőképbe helyezte, ahol a virtuális világ szebb és jobb, mint a környezetünk. De vajon mindenki számára élvezhető a történet, vagy ez csupán annak a generációnak nyújt maradandót, akik átélték a már említett korszakot? Vajon nincs-e túltolva a nosztalgia, és működik-e mindez ennyire töményen és sziruposan? Ezer meg egy kérdést lehetne feltenni még, de a választ csak akkor kapod meg, ha átéled az OASIS nyújtotta lehetőségeket.

Azonban még mielőtt Steven Spielberg-mozija elérne hozzánk, és filmként is megcsodálhatnánk Parzival óriási kalandját, lássuk, milyen volt számunkra a Ready Player One könyvként.