Kísért a múlt

2009-ben a Zombieland egy remek vállalkozás volt. Nem csak paródiaként működött tökéletesen, de a dráma és a komolyan vehetőség faktora is remekül muzsikált. Végig ott volt bennünk a para, a belső félelem érzete, hogy bárhol-bármikor felbukkanhat egy zombi és vége a dalnak. Paródia révén ez szerintem elég erős fegyvertény, de a stáb piszok jó munkát végzett. Mindehhez természetesen nagy segítség volt a zseniális színészi gárda - akik közül jó páran, úgy mint az azóta már Oscar díjas Emma Stone, az Oscar díjra jelölt Jesse "facebook" Eisenberg, valamint a cuki Abigail Breslin - még csak a pályájuk elején jártak. Harrelson természetesen már akkor is egy rutinos róka volt. Az ő kis csapatuk egy fantasztikus egyenlet végeredménye voltak, és bizony sokak kedvence lett ez a film a műfajon belül. Mondanom se kell, hogy az emberek évekig követelték a folytatást, ami most, 10 éve elteltével végre megérkezett. A kérdés csupán az, mennyire őszinte ez a végre?

Jöttem...

A mai, úgynevezett Z generáció nagyon sok rétegből áll. Sokan azt hinnék, hogy aki ebbe beletartozik, az mind ugyanúgy viselkedik, ugyan olyan elveket vall, ugyanabban hisz, de ez messze nem így van. Több szeletre osztható fel ez a generáció, és ennek egyik szelete a FOMO, azaz a Fear of Missing Out, ami a sodródjunk az árral életszemle megfelelője. A kimaradásból való félelem, az a félelem, hogyha nem sodródunk az árral, nem leszünk boldogok, lenéznek, kiközösítenek minket, ezért rábólintunk mindenre még akkor is, ha alapjáraton nagyon nincs hozzá kedvünk vagy esetleg nem értünk egyet azzal, ami zajlik. Ebbe az életérzésbe kapunk betekintést az első filmes Hartung Attila filmjében.

Lassacskán megérjük, hogy a szabadulószobás, fűrész klónoknak külön zsánert kell adni. (TrashHorrorLight) Az utóbbi időben ugyanis annyira megszalad velük a ló, hogy lényegében, amint kijön egy újabb film ebben a témában, már csak legyint az ember: Jé, megint egy újabb lightos horror… Vajon tényleg van ezekben ennyi, vagy csak önismétlésről szól az egész?

Kis költségvetésű sci-finek nekiülni elég rizikós dolog, ugyanis a független filmipar évről-évre megszór minket közepes, vagy annál gyengébb minőségű darabokkal, amikkel csak az időnket vesztegetjük. Rendkívül izgalmas is ugyanakkor, mert talán épp a soron következő alkotás lesz az a rejtett gyöngyszem, amit majd bennfentest játszva ajánlhatsz azon egyszerű, halandó barátaidnak, akiknek Rey és Kylo fénykard párbaja a sci-fik csúcsa. Ilyesféle gyöngyszem volt két éve a Revolt, vagy a Kill Switch, melyek szűkös büdzséjüket a szívükkel és lelkükkel igyekeztek kompenzálni. Idén A lelőhely az, ami hasonló taktikák mentén dolgozik.

Karl Urban, Rosamund Pike és Dwayne ’THE ROCK’ Johnson. 3 név, akik ott voltak az első, 2005-ös Doom játékadaptáció szereplőgárdái között és 3 név, akik ma már inkább letagadnák azt, hogy bármikor is közük volt ahhoz a feldolgozáshoz. De egye fene… mellé lehet nyúlni, olykor hibázik az ember. A világ azonban újra Doom-lázban ég, hála a legújabb játékoknak. A hardcore lövölde hullámait meglovagolva, ismét adaptálásba kezdte a fejét néhány filmkészítő, a rajongók lehető legnagyobb ”örömére”.

Egy korszak lezárult. Uwe Boll néhány évvel ezelőtt bejelentette, hogy végleg felhagy a filmkészítéssel, így a jövőben már nem láthatunk tőle olyan csodákat, mint az Egyedül a sötétben, vagy a BloodRayne. A német rendező/producer/trashmester sok-sok évnyi próbálkozás után rájött, hogy szinte senki nem kíváncsi arra, amit ő tető alá hoz, illetve, amit ő filmkészítés néven előad. Ráadásul egy videó keretében mindenkit elküldött a fenébe is, mert nem kapott elég pénzt az emberektől a legújabb agymenésére. Ezek után pedig megelégelte, hogy csak és kizárólag negatív kritikákat kap, annak ellenére, hogy ő a szívét lelkét beleteszi a produkciókba, és mindent elkövet azért, hogy jól szórakozzunk. (Na jó, talán mégsem tesz meg ezért mindent.)

Boll a 90-es évek elején kezdte rendezői karrierjét egy German Fried Movie címet viselő alkotással, amit a következő években egy rakás másik "nagyszerű" zs-kategóriás film követett. Bár kiugró sikert sose volt képes elérni, a 2000-es évek elején mégis úgy tűnt, hogy befuthat Hollywoodban. A rendező előszeretettel készített játékadaptációkat karrierje során, amik a piacot tekintve amúgy is hiánycikkek voltak. Így pedig, ki, ha nem ő fogja megreformálni a zsánert, gondolhatta. A 2003-as Holtak háza volt az első játékadaptációja, amihez nem kevesebb, mint 12 millió dollárt kapott. A film, világviszonylatban vissza is hozta az árát, ugyanis 13 millióig jutott, annak ellenére, hogy szarba sem nézték. (IMDB Bottom 26.) A következő projektje az Egyedül a sötétben volt, amihez már 20 milliót kapott kézhez, amiből 10 misit vissza is rámolt a kasszába. (IMDB Bottom 43.) Ezt követte a BloodRayne, aminek a büdzséje már elérte a 25 milliót, viszont csak kemény 3 millió dollárt sikerült összekaparnia. Majd 2008-ban 60 (!!!) millió dollárt, meg egy viszonylag veretes színészi gárdát kapott - Többek között Jason Statham-et - hogy elkészítse a Király nevében című remekművét. Bukásnak bukás lett ez is a 13 milliós bevételével, de legalább, mint film nem lett totális káosz. Végül, de nem utolsó sorban pedig 15 millió ütötte a markát, amikor előállt, szintén 2008-ban a Postal adaptációjával, ami újfent csak megbukott a pénztáraknál. Mindezek után még sikerült neki összehalásznia valahogy 30 milliót egy Far Cry-mozira, de ezt sem sikerült úgy levezényelnie, hogy kirángassa saját magát abból a szarból, amibe beleásta magát az évek során. A játékadaptációk mellett az akció és a horror műfajának volt nagy rajongója, bár itt sem igazán sikerült letennie a névjegyét.

Uwe Boll egy katasztrofális rendező, lényegében a XXI. század Ed Woodja, de ennek önmagában még nem kéne azt jelentenie, hogy a filmjei mind-mind vállalhatatlanok lesznek, amikor kikerülnek a nagyérdemű elé. Még akár vicces filmeket is szülhetett volna a low budget kivitelezése, de Boll mindig is elhitte magáról, hogy egy kiváló rendező, így a túlzott komolysága vitte el végül az egész karrierjét a sírba. Pedig, ha egy kicsit is utánanézett volna mondjuk a TROMA stúdiónak, akkor tudhatta volna, hogy lehet úgy is gagyi filmet rendezi, hogy az szórakoztató legyen. Na már most ez neki nem igazán sikerült... UGYANAKKOR!

Íme 5 film Uwe Boll-tól, ami vállalható, sőt…

A képregényfilmek legismertebb főellensége önálló filmet kapott, amely szerencsére nem része egyetlen univerzumnak, nem készül folytatása és nem kell megfelelnie a PG-13 kategória elvárásainak sem. 

Ha van gyenge pontja Simon Stålenhag Elektronikus állam c. művének, akkor az a besorolhatatlansága. Egyszerűen nem tudok kisregényként hivatkozni rá, mert azzal figyelmen kívül hagynám a kiállításba illő illusztrációit, de nem nevezhetem illusztrált könyvnek sem, mert a festményeinek ereje jócskán túlmutat a szöveg képi megvalósításán, esetenként teljes hatalmat is kap a narrációhoz. Képregényként szintén nem illik nevezni, mert a szekvenciális művészet darabjainak hatásmechanizmusát csak ritkán (a képi történetmesélés oldalainál) érzékelheti az olvasó. Művészeti albumként sem állja meg teljesen a helyét, lévén a szerző munkásságáról, vagy éppen azt befolyásoló életútjáról nem derül ki semmi, helyette egy alternatív történelem fullasztó világa kerül terítékre. Hogy akkor mégis mi ez? Az egyik legfontosabb idei könyv.